A valódi Levin

Nagy Levin Rejtő Jenő A három testőr Afrikában című regényében bukkan fel. Külsőleg toprongyos, borostás, lelkileg talpig úriember, és valódi ínyenc.
Az illusztris úriember bemutatására az íróénál tökéletesebb szavakat keresve sem találok, ezért következzenek idevágó idézetek a fent említett remekműből. Nagy Levin ételkészítésre és tálalásra vonatkozó praktikus tanácsait kiemeltem.
"- Nagyon finoman készíti az ételeket, barátom - mondta az angol.
- Uram - felelte szerényen Brigeron, a félszemű rabló -, Levinnél tanultam a szakácsmesterséget.
Ezt sokszor hangoztatta, és büszke volt rá. Senki sem tudta, hogy hol lehet ennek a nevezetes, előkelő Levinnek a vendéglője, de a Grand Hotel tulajdonosa olyan büszke pirulással mondta, és olyan nagy erejű ember volt, hogy nem mertek közelebbi adatot kérdezni tőle Levint illetően. Feltehető, hogy ez esetben jogos felháborodása nem ismerne határt, és pofon ütné az illetőt."
. . .

"Jó katona volt Levin, időnként azonban megvadult. Pénzt lopott valahonnan, ha másképp nem ment, betört esetleg, vagy leütött valakit az utcán, mindegy! Pénz kellett neki, és elszökött. De csak az első városig.
Ott leült egy jó vendéglőbe, teleette magát finom ételekkel, sült hússal és krémes süteménnyel.
Esetleg gesztenyepürét és törökmézet rendelt, ami két igen előkelő étel. (Az ilyent tudom, mert valamikor sokat forogtam úri társaságban.) Azután jelentkezett a legközelebbi őrségen, és várta a büntetését.
Nagyon sokáig semmi baj sem volt vele. Azután újra megtörtént. Pénzszerzés, szökés, evés." ... "Épp egy héttel ezelőtt fogta el a „krémes vész” vagy „kotlettveszettség”.
Mindegy, hogy hívjuk. Ellopott ezer frankot az ezredpénztárból, és Ain-Szefrában leette magát a sárga földig, illetve most az egyszer elfogták evés közben. Levin dühödten védekezett, mert éhes volt még. Utolsó leheletig védte a pulyka hátulját, és úgy kellett erőszakkal kicsavarni a kezéből a palacsintát." 
. . .

"- Hozzanak be valahogy egy kis halat holnap. Péntek van, és én itt csak levest kapok. - mondta olyan hangon, mint aki a sivatagban egy ital vízért esdekel.
- Annyira szereti a halat?
- Nagyon. A hal a legfinomabb étel a világon. Még ezt a rossz főztet is megeszem belőle, amit itt adnak. Pedig lisztben rántják ki.
- És nem abban kell? - csodálkozott Hopkins.
Levin gúnyosan mosolygott. Mélységes megvetés ült az arcán, mintha azt mondaná: „minek él az ilyen ember!” Végül lenézően odavetette:
- Természetesen zsemlemorzsában. De nem azt a kispolgári gazságot értem alatta, hogy alantas kenyértöredéket megszárítunk a kamrában, zsákba kötve - és megborzadt -, hanem friss péksüteményt zsírtalanul, nyílt láng felett teljesen átsütünk, majd megreszeljük.
- Úgy látom, szakember - fejezte ki elismerését Senki Alfonz.
- Levin vagyok - vetette oda egy vértanú drámai önmegvetésével, mint aki bizonyos abban, hogy mi is elszörnyedünk e név hallatára. De egyikünk sem tudta, hogy kicsoda volt polgári életében ez a Levin. Megkérdezni nem mertük, ha már olyan gőggel közölte. Talán fájna neki a tájékozatlanságunk e nagy nevet illetően."
. . .

"- Szerintem - szólt azonnal Levin - az az igazi úriember, aki nem rakja a burgonyát arra a tányérra, amelyből a húst eszi, csak azért, hogy a sült leve összekeveredjen a körettel.
- Ezt nem tudom - felelte Hopkins. - Ritkán fordult eddig elő, hogy tányérból ettem volna."
. . .

"- Megkapta a „csendes caffardot”, ami abban különbözik a dühös őrülettől, hogy az ember tétlenül rohan a halálba.
- Az micsoda?
- Végy egy istenverte távoli garnizont - kezdte, mint valami ételreceptet. - Ha beleteszel egy puha jellemű embert, és a Szahara lassú tűzénél megsütöd, az illető bármikor feltrancsírozható, mert nem engedelmeskedik az altisztnek. Íme, az eset, Levin módra tálalva.
- Most tálalja úgy, hogy megértsük - szólt Tuskó -, különben adok magának valamit visszakézzel, hirtelen módra à la Hopkins, hogy megrezdül a feje, mintha gránátnyomás érte volna."
. . .

"- Francis Barréval - folytatta hidegvérűen - együtt voltam Colomb-Béchartól kezdve. Három évvel ezelőtt került oda, szökés miatt Rakhmár oázisból. Gyenge, szomorú ember volt. Már több éve raboskodott, amikor odakerültem. Mogadorból szöktem akkoriban, hogy néhány szép folyami rákot egyem. Worchester-szószt szoktam rátenni.
- Ez nem fontos!
- Ön nem ért hozzá, ha ezt mondja! Folyami rák Worchester-szósz nélkül ízetlen.
- Folytassa.
- Szóval, együtt raboskodtunk. De egy lázadás alkalmával segítettünk az államhű őröknek, és kegyelem folytán idekerültünk. Ez a Barré akkor már kissé lelkibeteg volt. Egy nap elfelejtette a szíját tisztítani, máskor lekéste a szemlét, végül elveszítette a puskáját. Éjszaka volt, letette pihenés közben, otthagyta... Haditörvényszék... És végül két év traveaux forcés Igoriban. A legutóbbi csoporttal ment, nincs egy éve. Barréval mindig összekerülünk. Úriember. Nem eszi az articsókát vajas morzsával, ami a felcseperedett kispolgárok legcsúfabb szokása."
. . .

"Egy színes, puha fedelű könyvet húzott elő a zsákból. Színes betűkkel ez állt rajta:
A NAGY
LEVINNEK
hálás
TANÍTVÁNYAI
KÉTSZÁZ ÉTEL ÁBRÁND
Kétszáz különböző étel készítési módját tartalmazta a könyv, „Levin módra”. Belső fedőlapján egy fénykép, amely a mestert és tanítványait ábrázolja. Tizenhat évvel ezelőtt készült a kép, ez
kiderült a nyomtatott évszámból. A mester húsz tanítványa körében egy széken ült a csoport közepén. Valamennyien fehér szakácskötényben, fehér bóbita és... Mi az ördög? Mintha hálóruha volna! A térdig érő, mellet fedő kötény alatt csíkos nadrágszár, könnyű, csíkos kabát.
Pizsamában főznek?
A legnagyobb meglepetés mégiscsak a tizenhat évvel ezelőtti Levin. A nagy Levin, aki ma gondozatlan, toprongyos, borostás, elhanyagolt, mint valami útszéli csavargó. És itt van a
tizenhat évvel ezelőtti Levin! Bizonyára fénykorában!
Micsoda meglepetés!
Pontosan olyan gondozatlan és toprongyos volt fénykorában, mintha csak tegnap készült volna róla a fotográfia!
- Ki lehetett ez a Levin? - tűnődött Senki Alfonz, és hosszasan nézte a képet a lámpa fényénél.
- Valami szakács - vélte Tuskó.
- És kik a tanítványai?
- Kukták - feleltem találóan.
- Inkább útonállóknak nézném őket."
. . .

"- Rosszabb, mint a pokol - mondta a mély hangú, nagy fejű Colter, aki kántor volt valaha Koppenhágában.
- Csak egy jó van ott - magyarázta Levin -, hogy sehol sincsenek olyan fehér húsú teknősbékák.
Hasonló állapotok vannak északon a vadhússal. A kilencvenes évek végén főztem egy őzgerincet zöldséghaséval, fokhagymásan... Ezt én úgy csináltam, hogy egy jó fél kiló
szalonnát nyárson kiolvasztok a sült felett...

Itt hónapok óta senki sem evett egy jó falatot. Ne csodáljuk hát, ha kissé mogorva emberek voltak együtt. Egy tagbaszakadt rab felemelkedett:
- Ha azonnal nem hagyja abba ezt a történetet - mondta figyelmeztetően -, kitolom az egyik
szemét hüvelykujjal.
- A másik az én dolgom - szólt a kántor, akit az évek kissé világiassá tettek a sivatagban.
- De uraim, ez olyan csodás étel volt, mert én nem sütöm át egészen, hogy ízes maradjon, és...
Puff! Valaki fejbe vágta egy üres csajkával, de alaposan.
Mondom, kissé mogorva emberek voltak...
A fejbe ütés estére, sőt éjszakára is elhallgattatta Levint."
. . .

"Sejtettük, hogy különös események sietnek felénk. Ilyesmit öreg kalandorok megéreznek.
Éjfél felé nagy zajra ébredtünk. Néhány katona el akarta ásni Levint. Álmában recepteket mondott, és a kiéhezett embereket teljesen felzaklatta ezzel.
- De uraim... - hebegte, amikor már a porba nyomták - egy hatfogásos halvacsorát álmodtam. Ez bárkivel megtörténhet."
. . .

"- Ki mit akar?! - És a rabok uzsonnát rendeltek. Igen, kérem. Mint valami kávéházban. Kis híján leestem az ágyról.
- Nekem sötét kávét kétszersülttel - mondta az egyik tíz év traveaux-ra ítélt.
- Nekem teát, de alaposan rumozd meg, gazember, vagy a századoshoz megyek.
- Nekem egy liter vörösbort hozzál, és valami húst melléje.
- Ti mit akartok? - fordult felénk.
Vicces kedvem támadt.
- Teát rummal és sonkát vajas kenyérrel, valami képeslapot is hozzá.
Nem lepődött meg senki. A legény bólintott.
- Milyen lapot akarsz? Mert az újakat csak holnap hozzák Léopoldville-ből.
Mi ez? Büntetőtábor vagy a párizsi Dóm kávéház?!
...És most egy ember közeledett, pőrén, ahogy az ágyról lelépett, tágra nyílt szemmel, mint
valami holdkóros. Levin!
- Ember - mondta suttogva -, előfordulhat itt, hogy én marinírozott halszeletet kapjak Turbigomódra kétfelé vágott tojással, egész kevés vörösborral párolva?...
És egész testében reszketett.
- Megpróbálhatom - felelte a katona vállat vonva. - Bár itt hülyék számára nincs diéta."
. . .

"Aki teát kért, az megszagolta, hogy van-e elegendő rum benne. Nekem olyan sonkás kenyeret hoztak, amilyent Mansonban a parancsnok sem evett. De a legnagyobb pillanat volt, amikor Levinnek feltálalták a marinírozott halat kétfelé vágott tojással, Turbigo módra.
Először percekig sírt, azután lehunyt szemmel, áhítattal belekóstolt. A szertartásszerű jelenet hatása alatt csendben voltunk.
Az első falat után úgy nézett fel, szigorúan és döbbenten, mint akit megmérgeztek.
- Emberek... - suttogta elcsukló hangon - aki ezt az ételt készítette, az Levinnél tanult... - Újabb kanállal kóstolt. - Francia, mert nem használ elég borsot... Nőtlen, mert nem édesíti meg a tartárt...
- És nem fiatal ember - mondta Hopkins. - Legalább negyvenéves.
- Honnan tudja?
- Erősen őszül...
És felemel egy hajszálat Levin tányérja széléről."
. . .

"- Uraim, én önökkel megyek, ha kell, a pokolba is. Ehetetlen a koszt. Mansonban csak rossz
ételeket főztek. Azt még kibírom. De itt jó ételeket rosszul főznek, és abba meg kell halni.
Tegnap feladtak egy negyvenöt dekás bécsi szeletet...
- Elég!
- Elég, de rossz, mert dohos volt a morzsájuk."
. . .

"Különben megveszett ezzel a látcsőtokkal. Egész nap fényesíti, zsírozza, mintha díszszemlére készülne vele. Levint nem engedi a közelébe, amióta ez kijelentette, hogy finoman cserzett bőrdíszműből szükség esetén tűrhető ragut tud készíteni."

És végül kiderül, KI IS AZ A NAGY LEVIN:

"Levin szakácskönyve akadt a kezébe.
- Kérem - mondta Senki Alfonz -, ez igen fontos bűnjel. Gondosan őrizzék meg.
- Nini!... - mondja most az őrvezető. - Akármi legyek, ha ez nem Levin szakácskönyve!
- Az hát! - mondtam.
- Csakugyan?! - kiáltja a káplár. - Mutasd meg hát a fényképen, melyik a híres Levin...
- Ez itt, aki ül... Itt vagyok én, jobb kézre. Kedvenc tanítványa voltam... Végre! Végre megtudjuk a titkot!
- Őrvezető úr! Ön Levin tanítványa?
- De mennyire!
- Ki volt az a Levin?
- Ne ugrasson!... Azt akarja mondani, hogy nem tudja, ki volt Levin?... Mit mesél ilyent?
- Komolyan nem tudom...
- Ugyan, mit viccel... hagyjon békében!
Erre térdre hulltam, összekulcsolt kézzel, és így szóltam:
- Őrvezető úr! Hónapok óta időnként nagyon szenvedtem, mert Levin mester, akivel szerencsétlen lehettem együtt ülni, elvárta, hogy hírből jól ismerjék! Én itt most ünnepélyesen bevallom, és megesküszöm rá, ha kívánja: nem tudom, ki volt Levin. Nevessen ki tudatlanságomért, vessen meg, könyörgök: köpjön le, de mondja el, ki volt Levin?!
Az őrvezető teljesítette a kérésemet. Leköpött, és elmondta, hogy ki volt Levin:
A nagy Levin már kora ifjúságában, mint nadrágszabó, a festői Cape Townban kezdte pályafutását. Szíve azonban már akkor is a főzés nagy tudományáért lelkesedett. Húszéves korában még nem is sejtette, hogy a következő év karácsony estéje milyen jelentős fordulatot hoz életébe. Azon a karácsony estén Levint tetten érték betörés közben. A festői Cape Townban. Amikor megkérdezték tőle, hogy milyen munkára osszák be, amihez esetleg hajlama van, azt felelte:
- Szakács szeretnék lenni. Mert meggyőződésem, hogy ha minden ember kedve szerinti hivatásából élhetne, nem volna bűnöző a földön.
- Mi volt maga azelőtt?
- Nadrágvasaló. És ez lett a vesztem. A nadrágvasaláshoz nem érzek elhivatottságot. -
Panaszosan kiáltotta két öklét mellére csapva: - Hagyjatok főzni, és én megjavítom az emberiséget!" ... "egy hét múlva az átutazó walesi herceg meglátogatta a fogházat is, és ekkor Levin (pedig rendszeresen szedte a hipofoszfátot) a trónörökös lába elé vetette magát, és így kiáltott sírva:
- Sir! Én főzni akarok! Miért van az, hogy mindent tanulhatnak a rabok, csak főzni nem?!
A herceg végighallgatta Levin kérését. Tetszett az elmélet, amely szerint nem volna bűnöző, ha minden ember kedve szerinti hivatásából élhetne meg.
- Igazgató - mondta a herceg -, legyen Cape Town fegyháza az egyetlen, amelyben a foglyok
főzni is tanulhatnak.
- De Sir, ki legyen az oktató?
- Értem. Én átadom a főzőtanfolyam számára tanárnak a hajószakácsomat.
Két hónap múlva a herceg szakácsa visszatért szolgálatába, és Levin vette át az oktatást teljes egy évig. Ekkor szabadlábra helyezték a nagy embert. Őfelsége, valahányszor Cape Townban járt, kötelességének tartotta, hogy Levin fegyházi konyhájáról hozassa az ebédet. Azt már csak
rosszindulatú egyének terjesztették, hogy a trónörökös ezért nem fordult meg sűrűbben Dél-Afrikában.
Hatalmas cikket írtak az esetről, és a londoni Savoy Hotel szerződtette szabadulása után Levint. Ám félévi működés után ismét hosszabb kényszeroktatásra ítélték egy fegyházi főzőtanfolyamon.
Levin neve fogalom lett! Egyszer különös véletlenek következtében hosszabb ideig szabadlábon volt és a herceg meghívta a hajójára, hogy főzzön egy Levin-menüt a vendégeknek. Ebből az alkalomból Levin képe is ott szerepelt minden nagyobb lapban, amint egy borjúfrikandó és egy szárnysegéd társaságában várja a walesi herceget...
- Ez a kép itt a szakácskönyvben - fejezte be az őrvezető - Dél-Afrikában, a johannesburgi fegyintézetben készült, ahol én is Levin tanítványa voltam, csempészésért.
- Mondja, kérem - szólt Senki Alfonz és az egyik kuktakötényes, rabruhás alakra mutatott. -Ezt a kollégáját is ismeri?
- Hogy a fenébe ne!... Ez Brigeron! Erőszakos, kegyetlen rablógyilkos!
Odanéztem, és tátva maradt a szám. Levin tanítványa, a Brigeron nevű gyilkos senki más, mint a félszemű mérnök Igoriból! Senki mosolygott, amíg én hülyén ott álltam.
- Nem érted? Első napon, amikor megérkeztünk Igoriba, Levin egy marinírozott halat kért. És ráismert volt tanítványára a főzés stílusából! Később őt is bevették a jobb kategóriába... mint mérnök járt igen előkelő öltözékben... Persze hogy ezt a tanítvány tette vele. Aki odaállt marinírozott halat főzni...
- Halat nem jól csinált ez a Brigeron - jegyezte meg a tizedes. - A rablógyilkosok csak nyárson és roston sült húsokat készítettek jól, azt is csak egészen angolosan, az orgazdák és besurranó tolvajok specialitása volt a hal. A nagy Levin pontosan tudta, hogy melyik bűnözőnek mihez van talentuma. Igazi tyúklevest és főtt marhahúsokat a zsarolók készítettek, viszont az édes tésztát, habos dolgokat a leánykereskedők és zsebtolvajok tanulták el hamar."

4 megjegyzés:

  1. Hát igen, Reich (Rejtő) Jenő mnden gasztrobloggerek őse lehetett volna, stílusát ma is tanítani kéne.

    VálaszTörlés
  2. Szerintem ez a stílus taníthatatlanul egyedülálló... :))

    VálaszTörlés
  3. Válaszok
    1. Köszi Tamás! Hódolat Rejtő zsenialitásának! :)

      Törlés