Gyerekkoromban mi még pirítós kenyérnek hívtuk, manapság a jobb olasz éttermekben bruschettaként szerepel az étlapon. Pedig ugyanarról az egyszerű, olcsó, mégis mennyei finomságról van szó...
Akkoriban elektromos kenyérpirító helyett a gázrózsára helyezett vaslapon sült a kenyér. Lassan hevült fel, tovább tartott rajta pirítóst készíteni, de a végeredmény összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a modern készülékekben sülő társaiknak. Valahogy más volt az íze, az illata, az állaga, és legfőképpen a hangulata.
Főleg a téli időszakban sütöttünk pirítóst, mivel a gázzal a konyhát is fűtöttük, hiszen a délután megrakott cserépkályha addigra már igen csekély meleget adott.
Mire fázósan kikászálódtam az ágyból, nagymamám jóvoltából gőzölgő tea (a kertünkben termett citromfű és menta keveréke) és pirítós várt az asztalon. Fokhagymával bedörzsölve.
A napokban ismét felfedeztem a kenyérpirítás ezen szépségeit, és sorra sütöm - vaslap helyett egy teflonos palacsintasütőben - a nosztalgia-pirítósokat. Így lett a mai késői reggelim a bruschetta. Tél helyett most a nyárutó napfénye tükröződött benne.
Hozzávalók:
császárzsemle
(hagyományosan ropogós héjú kenyérből készül)
fokhagyma
paradicsom
só, bors
olívaolaj
mentalevél (vagy bazsalikom)
tetejére olajbogyó és parmezán
A paradicsomot és a mentát felaprítottam, sóztam, borsoztam, végül olajat kevertem hozzá.
A zsemlét megpirítottam, forrón bedörzsöltem fokhagymával, ráhalmoztam az ízesített paradicsomot, meglocsoltam még egy kevés olajjal, végül megszórtam parmezánnal és díszítettem az olívával.
