Soron kívüli felismerés: Gnocchi tejszínes-parajos szószban

Nem állt szándékomban mai napon blogolni. De volt a főzés folyamatának egy mozzanata, ami írásra inspirált.
Úgy kezdődött, hogy tésztára vágytam. Nem a szokásos spagettire vagy pizzára, hanem valami másra. Nagyon szeretjük a gnocchit, eddig még azonban csak az előre csomagolt, fóliázott verzióhoz volt szerencsém. Bolti gnocchi híján, és a sürgős tészta-késztetésnek engedve vágtam bele a főzőcskézésbe.
Jó döntés volt: így egy újabb ételfélével bővült a "Mit nem veszünk meg a boltban, mert otthon is elkészíthető, ráadásul sokkal gazdaságosabban" fogások tárháza. A lista egyre gyarapodik, bevallom pirulva, a dobozos amerikai palacsinta-porral kezdődött a sor.
Palacsinta-fan vagyok, lesz még erre a közeljövőben néhány utalás. Kezdő háziasszony koromban, úgy gondoltam, ez valami nagyon összetett és különleges recept lehet - minimum egy atom-tengeralattjáró tervrajza ér fel a bonyolultságával - azért adják olyan piszok drágán azt a doboznyi kincset.
Jamie Oliver első könyvéig szilárdan tartotta magát ez az elképzelés. Aztán, mit tehettem mást, jóízűt nevettem magamon (és a hozzám hasonló naivakon), mikor kiderült, 3 tojás, liszt és tej az összes hozzávaló.
Legutóbb a szintén méregdrága tortilla lappal jártam hasonló cipőben, most pedig a gnocchi került terítékre.
Konzekvencia: minél drágább a dobozos, annál egyszerűbb a házi! És az ízekről, meg a tartósítószer-, illetve adalékanyag-mentességről ne is beszéljünk.
Na, jól elkalandoztam!
Vissza az inspiráló élményemre:
Nekiálltam kevéssé elegánsan szólva NUDLIT gyúrni. Ragacsos a tészta, sok lisztet vesz fel, olyan az ember keze tőle, mintha jó vastagon hámlana. (Bocs a vizualitásért, nem tudom másként jellemezni.) A villa után nyúltam, hogy lehúzzam az ujjaim közé ragadt kenőcsöt, és a nagymamám mozdulatát láttam viszont. Ő is épp így szabadult meg a kezét borító tésztától.
Az önkéntelen tettem mögött generációk sora bontakozott ki, ő is éppen így látta az anyósától, aki az édesanyjától, aki tán a nagyanyjától. Talán én is éppen ilyen észrevétlenül örökítem tovább ezt a gesztust, az engem követő, konyhában lebzselő legfrissebb nemzedékre...
A főzés egy hihetetlen meditatív pillanat: múlt, jelen és jövő összeolvadása. Benne van az otthonról hozott ízek keresése, az ellesett mozdulatok, az itt és most formált anyagok, az ihlet és a kreativitás, a vasárnapi ebédek továbbadott öröksége...

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Hozzávalók 4 személyre:

6 db hajában főtt, összetört burgonya
2 kk. só
őrölt bors
kb. 15 ek. liszt
1 tojás
2 nagy marék zsenge spenótlevél

2 ek. vaj
3 gerezd fokhagyma
só, bors
1 doboz főzőtejszín
reszelt kecskesajt

A burgonyát sóval, borssal, liszttel és tojással sima, rugalmas, nem ragacsos, de nem is kemény tésztává gyúrtam. (A burgonya fajtájától függ, hogy mennyi lisztet igényel, ezért ez a mennyiség csak hozzávetőleges!)

A tésztát kígyóformájúra nyújtottam, ujjnyi darabokra vagdaltam, és a darabokból kis nudlikat formáztam. Minden egyes darabot lisztes villával ellaposítottam. Az egész folyamat újabb lisztezést igényel, különben égre-földre ragadni fog.

A kész gnocchi-kat forrásban lévő sós vízbe dobtam. Meg kell várni, míg feljön a víz tetejére, 1-2 percig még főzni, és utána vajra szedve enyhén átpirítani. Kisebb adagokban főzzük!

Amíg főtt, elkészült az öntet: vajon megfuttatott, összezúzott fokhagymára dobtam a spenótleveleket, és folyadék hozzáadása nélkül megfonnyasztottam őket. Sóztam, borsoztam, felöntöttem főzőtejszínnel. Pár percnyi forralás után krémesre turmixoltam.

Tálalásnál a gnocchikat leöntöttem a parajos mártással, tetejére reszelt kecskesajtot szórtam.