Ki is az a Nagy Levin?

"- Ön kicsoda? - kérdezte a tábornok, amikor leült közénk.
- Tábornok úr - jelenti férfias leplezésével a tragikus ténynek -, én Levin vagyok... Személyesen!!!
- Hm... Igen?.. - A finom modorú tábornok kissé zavarban volt. - Mintha már hallottam volna... De nem emlékszem...
- Örülök, hogy tréfál velem, tábornok úr - mondja egy kigúnyolt mártír mosolyával.
Az excellenciás zavartan nézett ránk. Igazán szégyellte, hogy nem ismeri Levint.
- Hogy is mondjam... rémlik előttem, de mégis... ha megmondaná.
- Rajta, urak! - fordult felénk öntelt, diadalmas mosollyal. - Mondják meg őexcellenciájának, hogy ki is hát Levin?!
Valamennyien nagy zavarban voltunk. Végül az őrmester szitkozódva ugrott fel, és rárivallt Levinre.
- Mondja meg végre, hogy ki maga?! Tudja meg, hogy a kutya sem sejti!
- Gúnyolódásuk nem sért. Az irigységet megszoktam - felelte megvető kacajjal, és hátrasimította ősz fürtjeit.
Azontúl nem szólt senkihez. Egy távoli sarokban ült gőgösen, elfordított fejjel, és hallgatott.
Úgy látszik, hogy sohasem tudjuk meg, ki volt ez a nagyszerű ember."

Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában

Gyerekkoromban nagymamám megszerettette velem a könyveket. Faltam mindent, egyszer, kétszer, százszor olvastam őket: lefekvés előtt, reggeli közben, buszon utazva, kádban ülve. Könyv volt az ajándék tőle, karácsonyra, születésnapra, bármilyen ünnepre. Jöhetett szinte minden, egyedül a ponyvát nem tűrte. A fáskamrában várták sorsukat a kiutált művek. Vonzottak ezek a titkos-tiltott irodalmak, szívesen turkáltam közte, és mentettem ezt-azt a tűzhalál elől. Volt persze köztük valóban szemét is, de néha akadt egy-egy kincs. Köztük Rejtőt is. Hogy ő miért  került számkivetettségbe, csak a nagyanyai cenzúra tudná felidézni. Talán mert valaha rásütötték a ponyva bélyegét, amit ugyebár a kultúrsznobizmus sohasem bocsát meg.
Ártatlan, kíváncsi lélekkel vettem kézbe a Tizennégy karátos autót. És hatalmasakat nevettem elsőre. Aztán másodszorra is. Századszorra megint. Azóta is akárhányszor veszem kézbe, felüdít, kikapcsol, elvarázsol Rejtő bármely műve.
P. Howard időben mérve tudom, hogy nincs műfaji, írói, témabeli megkülönböztetés: van a jó és a rossz könyv. Ami nekem tetszik és ami nem. Pont.

Idő közben a regényalakok fogalommá, a rejtői mondatok szállóigévé nőtték ki magukat bennem.

És bár az író jóízű élet- és ételszeretete átragyogja a műveit, a különc, magának való, fejedelmi önérzetű öreg börtönszakács alakja és filozófiája számomra (szintén haspárti lévén) valódi kincs.

Ha az ember szeret enni, semmi sem lehetetlen.
Ha úgy hozza az élet, a "finoman cserzett bőrdíszműből szükség esetén tűrhető ragut tud készíteni".